Bár Csiky Gergely A proletárok című, százhúsz éve bemutatott darabjának szókincsén, stílusán, egyes fordulatain természetesen érezhető, hogy keletkezése óta eltelt egy évszázad, ám a dráma által felvetett legfontosabb problémák olyannyira maiak, hogy egyes monológjait (egy-két szó kicserélésével) akár kortárs szerző is írhatta volna. Darvas szavai a tehetség és szorgalom kamatoztatásának kilátástalanságáról, Kamilla részegült örömujjongása a hitelbe vett fényűzésről, Zátonyi Bence okfejtése a társadalmi igények és lehetőségek távolságáról – mindezek mit sem gyengülő érvényességükkel egyrészt megindokolják, miért veszik elő viszonylag gyakran ezt a Csiky-drámát, másrészt feleslegessé teszik a formailag is aktualizáló színrevitelt. Ilyesmire Máté Gábor sem törekedett, előadása mégis a százhúsz évvel későbbi kor perspektívájából tekint a darabra: a folyamatos aktualitás egyenlő a helyzet javulásának teljes hiányával, ez pedig végérvényes kilátástalansághoz vezet. Így pedig nincs helye az ebből a nézőpontból akár idealistának is tekinthető Csiky darabvégi feloldozásának: Máténál a mindenre megoldást kínáló, a szereplőkben bujkáló jóságot végül felszínre hozó és így mindent jóra fordító negyedik felvonás a korábbiaktól élesen elütő, butácska, naiv álom csupán, amelyet egy kiábrándítóan pesszimista lezárás követ.
Ez a fordulat csupán a hirtelen és éles színváltás elemi ereje miatt meglepő, a színészi és rendezői darabértelmezés szerint viszont teljesen logikus. Az egri Prolik gazemberekről szól: olyanokról, akiknek vérükben van a gazemberség, és olyanokról, akik csak úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek. Ez határozza meg a szereplők közti viszonyokat is – azaz az egri előadás fő témáját –: ettől függ, hogy ki ki felett tud uralkodni, s hogy ez a hatalom milyen erős lábakon áll. S aki e piramis aljára szorul – vagy mert túl sok benne a tisztesség, vagy mert nem elég dörzsölt –, az bukik el végül.
Az erkölcsi mélységet és a kérlelhetetlen ridegséget egyaránt jól illusztrálja Cziegler Balázs díszlete, Füzér Anni jelmeze és az aprólékosan kidolgozott smink. Az előadás végig és minden elemében fekete, tere pedig egy keskeny csík a színpad széle és az üres, fekete fal között (így még lehetetlenebbnek tűnik a tiszta fehérben, tágas térben előadott álomjelenet). A ridegséget, amelyet ez a fullasztóan sötét tér áraszt, Máté tovább hangsúlyozza azzal, hogy a szereplők mindig a szobába érve veszik fel felöltőjüket, és kilépve veszik le azt újra – akármi is van az ajtón túl, biztosan otthonosabb ennél a szobánál. De nem csak a szoba egy-két bútorának fertelmes az állapota: a szereplők mindegyikének – az egy Irént kivéve – zsíros, zilált a haja és herpeszektől, kelésektől, kiütésektől csúfított a bőre.
Mindnyájuk közül a legmélyebben – azaz itt a legjobb pozícióban – Kamilla (Bozó Andrea) helyezkedik el, aki egy vértanú özvegyének kiadva magát segélyt kérő leveleket küld a gazdagabbaknak, s aki e titka védelmében hajlandó Bencéhez adni lányát, Irént. Az egri előadásban Zátonyi Bence (Mészáros Máté) – aki abból él, hogy feleségül veszi gazdag férfiak szerelmeit, majd jó pénzért hajlandó elválni tőlük – nem ér fel Kamillához: bár pillanatnyilag sakkban tudja tartani azzal, hogy ismeri titkát, gazembersége csak taktika, túl sokaktól függ; ráadásul hübrisze, hogy egyformának tartja a nőket, s nem számol az egyéni reakciók sokféleségével. Ezt a koncepciót a két színész remekül végigviszi: Bozó úgy játssza százféle szerepét – a gazdagokat becsapó asszonyt, a szerető és a szigorú anyát, a hízelgő, büszke özvegyet, a sarokba szorított csalót –, hogy változó hangszínei és arcjátéka mögött mindvégig ott van egy jéghideg keménység; szemében minden helyzetben tükröződik valódi énje. Mészáros Máté ezzel szemben inkább bizonytalanságot, hanyagságot áraszt; cselekedeteit nem jelleme, hanem olyan akaraterő irányítja, amelyet épp úgy erőltetett magára, mint a szűk mellényt vagy a hozzá nem illően elegáns öltönyt.
Elza (Bartsch Kata) – Bence volt felesége, aki ezúttal segíti a férfi újabb tervének megvalósítását – gazembersége a nő lélektelensége, érzelemmentessége miatt ijesztő. Bartsch olyan asszonyt játszik, akinek már minden mindegy, aki talán épp azért segít volt férjének egy nő tönkretételében, hogy valami érzelmet csiholjon ki magából – hiába. Férje, Bankó Béni (Görög László) – aki Elza „kivásárlásától” ment csődbe – kisstílű figura, aki majmolná a nagykutyákat, de nincs hozzá tehetsége. Görög eleinte kedves naiv férj, ám ahogy a tűz közelébe kerül – hivatalt ígérnek neki –, úgy jön elő belőle az opportunizmus, az erkölcstelenség. Csúcsjelenete, amikor már nyeregben érzi magát, és kártyázás közben kifejti arcpirító, ám cseppet sem ismeretlen politikai programját, melyet az a tisztességtől mentes butaság szült, aminek eljátszásában Görög remekel. Csupán saját mikrokozmoszának gazembere Tulipánné (Fekete Gyöngyi), aki mindig felfele dörgölőzne, s e „felfele” keresése teszi ki életét – na meg annak az egy embernek az irányítása, akire ő is hatással lehet: férjéé (Sata Árpád). Kettejük jelenetei leplezik le a mindent átívelő felszínességet: Máté egyetlen sort sem „félre” mondat velük, ám ezekről a kisszerűségüket leleplező kiszólásokról senki nem vesz tudomást.

Máténál az előadás gazembereinek egyfajta szintézise Mosolygó Menyhért – Kamilla titkára – figurája: az ő karakterén fordul meg az előadás. Ő már túl van a gazemberség minden szintjén – már húsz éve elvették a diplomáját –, s tisztában is van ezzel. Csikynél az ő jellemfejlődése vezetne el a boldog lezárásig, ám Máténál javulás nincs, csak lecsúszás, még tovább aljasodás. Kaszás Gergő épp ezért a sorsába beletörődött, annak lényegi megváltoztatásán egyáltalán nem is munkálkodó figurát játszik; se nem szégyelli, se nem kedveli életét, csak az adott lehetőségek kihasználásának él: markáns változtatás a drámához képest, hogy nem azért nem akarja, hogy Irén hozzáérjen, mert önmagához méltatlan szentnek tartja, hanem mert tudja, hogy nem tud és nem is akar majd ellenállni a kísértésnek, hogy megfogdossa a nőt. Kaszás egykedvűen aljas figura – az utolsó jelenetben ezzel az egykedvűséggel vetkőzik le és bújik be a hozzá menekült, megszokással vegyes félelemmel bámuló Irén mellé a közös ágyba.
Ilyen környezetben megbecsülésre és együttérzésre méltó pozitív hősök helyett legfeljebb a bukásuk felé menetelő, naiv, szánni való szerencsétlenek lehetnek azok, akik kilógnak a sorból. Ötvös András Darvasa őszintén szerelmes Irénbe, de elutazik, hogy megismerje a fővárosban hiába kutatott tisztességet (már pusztán ez a momentum igazolja Máté sötét vízióját). A rendező az ő példáján vetíti előre, amit az egész darabról gondol: hogy felfelé nincs kiút. Amikor Darvas rájön, hogy új munkáját Zátonyinak köszönheti, végleg lesüllyed, leissza magát, a szerelmi esküjét megszegő Irént pedig a megbocsátás lehetősége nélkül löki el magától végleg. Ötvös ebbe az egyetlen jelenetbe sűríti mindazt az elkeseredettséget, kilátástalanságot, amit az előadás oly erősen sugall, így lesz rövid színpadi jelenléte mégis megragadóan erőteljes. Timót Pál, az együgyű, de gazdag birkatenyésztő, Bence pártfogoltja, aki meglátogatja „az özvegyet”, s eközben beleszeret lányába, illúzióit és pénzét bukja el. Vajda Milán Timót egész lényét és életét sűríti játékába: nem találja helyét ebben az új világban, csetlik-botlik, még az ajtót is lábára csukja, s mint egy csuklás vagy gyomorkorgás, fel-feltör belőle az egyszerű birkatenyésztő. Nem véletlen, hogy az álomjelenetben otthonosabban mozog: ő mintha az egész előadás alatt egy rossz álomban lenne; Vajda ebből próbálna idővel felébredni, ha már akklimatizálódni nem sikerült. Az egyetlen megtörhetetlen szereplő Mészáros Sára Irénje: végig egyenes háttal, csakazértis megőrzött méltósággal mozog a színpadon – épp ezért szép nagyon, ahogy szerelmével, Darvassal beszélve könnyekként tör elő belőle az elnyomott naivság és remény.
Az egri Prolikban a rendező következetesen, részletes értelmezéssel vitte végig a színdarabról való markáns elgondolását, amelynek érvényességét nagyban segítette minden közreműködő értő munkája. A színészek koncentrált játéka nemhogy érthetővé teszi Máté Gábor átértelmezését, de nem is hagy helyet másfajta befejezésnek – örömteli az ilyen harmónia rendező és színészei közt.