Nem lenne nehéz párhuzamokat találni a nemzeti tudattal való visszaélést, az úri tisztesség látszatvoltát középpontba állító darab szereplőivel és szituációival, hiszen a realista igényű társadalmi dráma akár a mai hétköznapi életből is jól ismert figurákat, vagy azoknak megfelelőket vonultat fel a színpadon. Ahogy a rendező fogalmaz: az előadás eladósodott, kölcsönökből élő szereplői ma is itt vannak közöttünk.
Ám a kép nem ennyire színes és egyszerű. A hősök a társadalom nyakán élősködő lecsúszott prolik, ma ”polgárok”, az ingyenélők. A másokat kihasználó haszonlesők gúnyrajza igazi karakterparádét kínál a színészeknek, amivel nem feltétlenül sáfárkodik jól az egri társulat.
A sok helyzetkomikumot kínáló darabnak nyilván volt demoralizáló hatása a maga korában, mára azonban sztereotípiává „nemesült” az a gondolat is, hogy csak a becsületes, dolgozni akaró embereknek nincs sikerük az életben. Nem annyira csodálkozni való tehát a csalás, a lélekvásárlás, a pénz utáni hajsza, a dologtalanság, s szinte megnyugtató, hogy a nő körül forgó eseménysornak az a fránya vagyon a mozgatórugója.
Még a talán a legmarkánsabb jellemet, Irént, a legkönnyebb fogódzót jelentő karaktert alakító Mészáros Sára sem enged be semmiféle harmóniát az emberi kapcsolatokba. A kiüresedett, kihasznált lelkeket, a meghatározhatatlan idő és hely nyeli magába, a komédiát sötét ruhák, szürke, barátságtalan otthon takarja be.
A kisstílű ügyeskedés, a nyomort kihasználó élősködés, a hitelek sorozata korunk „Élj a mának” szlogenjére jól rímel, s a problematika ki is robban személyes konfliktusok formájában a harmadik felvonásban. Prédára lesve, minden hitet elveszítve a bálozók egymásnak esnek, s az áldozat nem is lehet más, mint Irén. A földi-égi rendezői elképzelés szerint azonban, a kivezető út csak egy másik dimenzióban lehetséges.
Az első két felvonás tematikájának bizonyára megörültek az utóbbi idők színházi kísérleteiből kiábrándult nézők, ám pont ők kapnak egy pofont a harmadik részben, amikor a komor valóság kontrasztjaként álombéli utópiává változik a tér, s a darab. Kétségtelen, hogy ez a megoldás a lankadó figyelmet is egy másfajta magatartásra készteti, s újult erővel kapkod az események után a néző.
A szereplők egy fehér, tiszta világban találkoznak újra, még egy esélyt kapva a komor vég előtt. Ám a rendező kegyetlen, a lecsúszó rétegek vajúdásának romantikája épp az utópisztikus világ képtelensége révén lesz végzetesen tragikus. Az álomból visszafekszünk a reménytelen kilátástalanságba…