Szederváry Kamilla szerint nincs. Az elcsapott jogász, Mosolygó Menyhért segítségével különböző fontosnak és tehetősnek vélt uraknak írogat leveleket, támogatást kérve, mint a szabadságharc vértanújának szomorú, és lányát egyedül nevelő özvegye. Ebből azonban nem futja sokra, a kanapéból kiugrik a rugó, a cseléd és a lakás bére hónapszám nem telik ki belőle, legfeljebb egy-egy kancsó sör. Történik azonban, hogy az egyik kecsegtető kiszemelt adományozó, a vidékről Pestre költözött birtokos, Timót Pál vizitre érkezik, megszemlélendő a nyomort testközelből. Meg is érkezik a sebtében rendbe szedett sötét vacokba, és egyből szimpatikus lesz számára a szomorúan pillogó Kamilla, de főként lánya, Irén tetszik meg neki. Ez rögtön feltűnik az időközben érkező Zátonyi Bence nevű rendkívül ellenszenves sviháknak, és megzsarolja Kamillát, adja neki a lánya kezét, ő majd elveszi, majd utólag, válás után „átadja” – jó pénzért – a pumpolási célokra ideális Timótnak. Ebben segítségére van a volt felesége, akit hasonló módszerrel „engedett át” a Bankó Béni nevű ostobának. Irén azonban erről mit sem tudva szerelmes az ifjú Darvasba, aki szomorú, hogy prolinak kell lennie, és sehol nem kap munkát. Aztán egyszer csak kap, a messzi Biharban, ám véletlenül az előtt utazik el, hogy Zátonyi váratlanul megjelenne, a templomba cipelendő Irént.
Kétes egzisztenciák, lerabolt érzelmek, gusztustalanul kihasznált kapcsolatok övezik a darab cselekményét, amelyet Máté Gábor rendező vastag filccel rajzol fel, és színészeit is vaskosan ironikus alakok bőrébe bújtatja. A Szederváry lakás jobbára egy nagy belmagasságú, szürke, sötét, szűk patkánylyuk, s mindenki, aki megfordul e lakásban, rosszarcú, ápolatlan, gyanús és piti alak, rosszabb esetben (Zátonyi) keléses pofájú – és még pitibb – szuszogó szörnyeteg, akik nem érzik jól magukat a bőrükben – bizonytalanságukat ábrázolandó Máté állandó jelleggel felveteti és leveteti velük a kabátot. Az előadás az elejétől fogva minősíti a figurákat, nem hagy kétséget afelől, hogy itt csak egyetlen „normális” ember van, Irén. Rajta kívül aki nem kinézete alapján karikatúra, arról vagy a szituációkban derül ki, hogy torz alak, vagy életrevalótlan, szükségszerűen vesztes figura (Timót, Darvas). Irén az egyetlen, aki teljesen „emberszabású”, és a tét az, hogy ez az emberszabás megmarad-e.
Nos, nem. Csiky Gergely drámájának szövegi szintjén igen, azonban Máté Gábor nem rejti véka alá, hogy tökéletesen valószínűtlennek tartja akár a felszínen történő megoldását a konfliktusnak. A dráma utolsó jelenete, amelyben Zátonyi embertelensége elhatalmasodásának következményeként mindenkiben felébred a valahol azért mélyen ott szunnyadó igazságérzet, az egri színházban váratlanul beütő mennyei álomjelenetként a fikció fikciójává egyszerűsödik. A karikatúrák mesefigurává avanzsálnak, a szürke nyomorból tiszta és világos harmóniába vált a közeg. A megoldás a legendás Brazil című filmből ismerős – ahol a valódi befejezés a happy end után következik. Azonban míg Terry Gilliam filmjénél lassan ismerheti fel a néző, hogy csalás történik, és felborulnak az addig érvényes szabályok, Máté az első pillanatban nyilvánvalóvá teszi, hogy az előadás logikájából következően ez nem lehet igaz. S tényleg nem igaz: az „igazi” befejezés gonosz és sötét, illúziótlan és érzéketlen – a hatás kétségtelen.
Azonban ez a dramaturgiai módosítás elég nagy lyukakat üt a szereplők karakterén, elsősorban Zátonyi Bence és Mosolygó Menyhért alakján. Zátonyiról az eredeti darabban éppen a boldog véghez képest derül ki, hogy milyen ördögi figura is valójában, ahogyan Mosolygó lecsúszottsága is itt válhat kiteljesedetté. Utóbbi így diabolikusabbá, aljasabbá válik Zátonyinál, márpedig az előadás nem sugallta ezt, bár Kaszás Gergő a háttérben végig jelen lévő, csendesen szemlélődő Mosolygót következetesen sunyinak és aljasnak mutatja. Meglepetést így nem tud okozni, Mosolygó nem válik összetett figurává, ám az érzéketlen gonoszságot Kaszás intenzívvé és érzékletessé tudja tenni, egyetlen szó nélkül is. (Csak az a kérdés, hogy vajon Mosolygó miért utazik Darvas után elmesélni az Irénnel történteket?) Zátonyi azonban nem tud kiteljesedni ebben a rendszerben: Mészáros Máté nagy fegyelemmel és összpontosítással szuszogja végig az előadást, fogai közt szűri a szavakat, laposan néz a körülötte lévőkre, tényleg minden rossz kitelik tőle, ez árad minden mozdulatából – ám ez a figura az első pillanattól az utolsóig állandó, nincs lehetősége semmilyen fejlődésre.
Annál jobban ki tud bontakozni: az Irént alakító Mészáros Sára (aki ebben az évadban másodszor tesz tanúbizonyságot remek formájáról). Irén „teljes” ember, aki birtokában van szellemnek, eleganciának, biztos pontjainak. Éppen e biztos pontok felborulása okozza vesztét, s e pokoljárásban felnőtté válik, szenvedésre ítéltetett árva, a világban egyedül lévő, kiszolgáltatott felnőtté, akivel bárki bármit megtehet. Mészáros kiválóan érzékelteti az elvesztett hit minden egyes stációját, majd azt a felismerést, hogy mindent elvesztett. Már meg sem mozdul, amikor Mosolygó befekszik mögé az ágyban – megadja magát a kárhozatnak.
Jelentős alakítás Görög Lászlóé is: általa az értetlen lúzer, a könnyen irányítható, magát felemelni vágyó polgár kisszerűsége egy sors olvasata is egyben. Érdekes, hogy Bartsch Kata nem tud társa lenni ebben: Elza csupán nyers, éles hang, határozott léptek összessége – talán az is az utolsó jelenet dekonstrukciójának számlájára írható, hogy nem áll össze a figura. Ellentétben Vajda Milán Timótjával: ő egy teljesen tájékozatlan, kedves mamlasz, akit jobbára túlzó karikírozás nélkül, valós figuraként mutat a színész. Az előadás szerint egyébként Timót egyértelműen rágerjed Irénre (ami Zátonyi ravaszságát is kisebbíti, hiszen a dráma szerint a jóindulatú és kedves Timótról kell elhitetnie, hogy izzó szerelmes), no nem nagyon, de azért róla könnyű belátni, hogy ajánlatokat tesz a lánynak.
A legkeserűbb szerep Ötvös Andrásnak jut: Darvas Károly talán egyetlenként képes reálisan látni a folyamatokat, az okokat és következményeket. Bukása és megaláztatása összetett és szükségszerű: önbecsülésnek, vágyaknak és álmoknak ebben a világban semmi helyük nincsen. Gondos rajzot ad Bozó Andrea: Szederváry Kamilla minden pillanata az ügyeskedésről, a számításról, a várható haszonról, a tartozik-követel rovatban való elhelyezésről szól. (Hogy az előadás kezdetéig hogy nem ütközött össze az igen jól neveltnek tűnő Irénnel, rejtély.) Remek kabinetalakítás Fekete Györgyi állandóan kotyógó Tulipánnéja, Sata Árpád hallgatag és teszetosza Tulipánja, illetve a maszk által szinte felismerhetetlenségig eltorzított Schruff Milán fellengzős mágnásparódiája. Kifejezetten tragikus figura Szabó Emília Borcsája, aki a meghiúsult felmondásáról szóló jelenet után tesz valódi tanúbizonyságot ragaszkodásáról Irén felé, bár hogy ők milyen viszonyban vannak egymással és miért, az megint csak érdekes kérdés, lévén ez a Borcsa, bár őszes a haja, mégis fiatalabb annál, hogy dadusa lehetett volna Irénnek. (Itt nem a két színésznő egymáshoz viszonyított valódi kora, hanem a színpadon érzékelhető kor az érdekes.) Venczel Valentinnek éppen csak felbukkanni van ideje az előadásban, Hüse Csaba házmestere pedig csupán a bekiáltott nevekkel képes véleményezni a Szederváry-ház estélyének közegét.
Bár a produkció erős karikatúra, a Csiky-dráma egyszerűsítése és erőteljes dekonstrukciója mégis egyértelműen állást foglal, és annak fényében, hogy ezek az emberek „itt vannak közöttünk”, érdemes elgondolkodni. Hiszen a karikatúra is szimplifikál és felnagyít, de igazság van mögötte. Lehet, hogy már annyira lent vagyunk, hogy egy tisztességes nagyívű sátánra sem futja, és csak kisszerű szélhámosok határozzák meg az életünket? Tényleg nincs helye önbecsülésnek, vágyaknak és álmoknak ebben a világban? Nincs esély a javításra? Érdemes így bármit csinálni? Az előadásban van egy repedt tükör, amibe belenézve Timót kettőt lát magából. Ha a Prolik tükréből eltüntetnénk a repedést, és nem kétszer annyit látnánk a ráragadt kosz mögött, hanem a mi saját natúr valóságunkat letisztítva, jól éreznénk magunkat benne?