Az anya egy vértanú özvegyének adja ki magát, valószínűleg soha nem volt az igazi neve Szederváry Kamilla. Mosolygó úr, a lecsúszott ügyvéd fogalmazza neki a segélykérő leveleket. Tulipánék, a szomszédok finom népeknek igyekeznek mutatkozni, pedig hát a férj csak egyszerű szabó, a feleség meg htb. Timót Pál, a nyájas birkanyájas hazugsága szelídebb: ő csak konszolidált úriembernek próbál mutatkozni, pedig hamisítatlan paraszt. Az újonnan csináltatott mellényes fekete öltöny iszonyúan áll rajta, az ember szinte áhítozik, hogy koszos csizmában, szakadt gatyában lássa a puszta közepén. Zátonyi Bence is hitelekből próbálja fönntartani magát, némi házasságszédelgésből és abból, hogy becsap néhány módosabb fajankót. Feleséget pedig szimpla zsarolással kerít magának.
Sőt ezt is csak színtiszta átverésnek szánja, hogy még magasabbra srófolja az ara árát, hisz jó barátja, a gazdag Timót fülig szerelmes a lányba, s reményei szerint busásan megfizeti majd a válást. A sógorkoma Bankó Béni is minduntalan fölfedezéseiről mesél, magát tudós kutatónak álmodja és hivatalra ácsingózik. Felesége, Eliza is buzgón részt vesz a cselszövésben.
Talán csak Irén, az eladó lány nem hazudik, meg Borcsa, a szolgáló, aki mintha őszintén kívánná kis úrnője boldogságát.
Ám ha jobban megkaparja az ember, nem is a hazugság a fő motívum. Sokkal inkább arról van szó, hogy hőseink illúziókat kergetnek, ugyanakkor pedig másoknak illúziókat kínálnak. Kamilla mintha tényleg szenvedő özvegynek képzelné magát. Az adakozóknak, akiket megvág, a jótékonyság illúzióját adja, no meg a döntés örömét, hogy meg is tagadhatják a segítséget. Timót csak azt kapja a pénzéért, amire vágyik: finom társaságot, úri légkört. Tulipánék egy igazi estély képzetét. A szerelmes ifjú, Darvas Károly mosolyognivaló naivitással örül meg a felkínált állásnak, eszébe sem jut, hogy csak el akarják távolítani a színről, mint nemkívánatos figurát. Hogy sérült embereket látunk, azt konkrétan is jelzi a rendező, Máté Gábor. Mindenkinek van egy apró sebe, heges forradás, szájszéli herpesz. Csak Irén tűnik sértetlennek.
Ha mai szemmel nézem, mindez nagyon is aktuális. Hányan és hányan hazudják ma magukat másnak, többnek, jobbnak, szebbnek, mint amik valójában? Még mindig a csekély műveltségű, ám gátlástalan gazfickók korában élünk, akik eladják az Utolsó vacsorát, és visszaigénylik az áfát, mert fogalmuk sincs, hogy falfestményről van szó. Ám ha kissé magasabb szemhatárra függesszük mindennapi tekintetünket, ha nem a történelem, hanem az ember szemszögéből figyeljük az eseményeket, a tragikomédia sokkal általánosabbnak tűnik.

Például nehezen tudnánk elkülöníteni benne jó és rossz, pozitív és negatív hősöket. A Prolik minden embere tele van apróbb-nagyobb gyarlóságokkal, mindnek akad szeretetre méltó erénye, s legtöbbjüknek van vezekelnivaló bűne is – ám ezekben a bűnökben aggasztóan ismerünk önmagunkra. Leginkább Shakespeare színpadán érezzük magunkat, vagy operai nyelven szólva Verdién. Hőseit a szerző nem ítéli meg erkölcsileg, hanem megmutatja viselkedésük mozgatórugóját. S így mindegyik kiküzdi a maga igazát.
Cziegler Balázs jó előre építette a díszlet szobafalát, az első két felvonásban a tér szűkös benyomást kelt. A bútorok kopottak, de látszik rajtuk, hogy valamikor mívesek lehettek. A harmadik felvonás mellékes helyszínen játszódik, izgalmas, ahogyan a kaszinó főterméből minduntalan ki-kicsordul a cselekmény ebbe az oldalsó szobába. Az estély fő eseményei a színfalak mögött játszódnak, de a darab fontos momentumai a színen. A szereplők a fekete árnyaiba vannak öltöztetve. Füzér Anni bizonyára sokat törte a fejét, hogy mind a 14 alaknak saját karaktert teremtsen egyetlen színből.

Aztán az utolsó képben kinyílik a tér, minden tágassá és fehérré válik. Kórházban vagyunk, az ágyban Irén fekszik, aki vélhetően öngyilkosságot kísérelt meg, amikor megtudta, hogy az anyja nem az anyja, s így önfeláldozása értelmetlen volt. Sorra jönnek a szereplők vezekelni, Kamilla is bocsánatot kér. Timót fehér gumicsizmában jelenik meg, s közli: visszamegy vidéki birtokára. Irén mellé azonban végül Mosolygó úr – Kaszás Gergő újabb mesteri alakítása – bújik be az ágyba. Az illúziókeringő vége a kemény realitás: a kortalan ügyvéd mentette meg a lányt, s végül ő lesz a párja, vagy inkább a sorsa.

Pompás csapat: a társulat ereje egyedi színekkel
Ebben a darabban, ebben a világban különösen fontos a kiegyenlített színvonal, a társulat együttes ereje. A pompás csapatból azért kiemelném Sata Árpád öregedő férj Tulipánját, aki a hátralévő életét már minél kevesebb veszekedéssel igyekszik megúszni, ezért hát nem csinál mást, mint buzgón helyesel. Bartsch Kata annyi titokzatossággal formálja Elzát, hogy minden pillanatban kétségek közt tobzódunk: vajon jót, avagy rosszat mível-é ez a furcsa erő? Bozó Andrea és Mészáros Sára is pontosak volnának, csak hát anya és lánya között láthatóan nincs nagy korkülönbség, ami fölborít néhány dolgot, az anya-lány viszony jó néhány evidenciája elvész. Timót Pált is néhány évvel idősebbnek képzelnénk (hisz kellett azért neki jó pár év, amíg ennyire megszedte magát a birkákból), ám Vajda Milán akkora mamlasz hittel állítja elénk, igyekezete, hogy beilleszkedjen az úri társaságba, oly őszinte és oly esetlen, hogy minden megjelenése megindít. Amikor a kaszinójelenetben zavarba jőve dadog, annyira igyekszik segíteni, az az előadás fénypontja, emberábrázolási mestermunka.