Ha így lesz, arról majd akkor. Most még Bulgakové a szó; hagyjuk is nála, hisz olyan keveset élhetett vele. Sorsa ismert, a sztálini előjelű kultúrkampf áldozatainak sorsát élte; valóságos csoda, hogy képes volt, a tényleges szorítás okozta düh ellenére, a mindennemű kiszolgáltatottság örök érvényű paraboláját létrehozni. Egy három dimenziós regényben, amelynek elemzői szinte egybehangzóan állítják a két, de inkább három szálon futó történetiséget; holott, s ezt érezzük a színpadi megvalósítások láttán kézzelfoghatónak (s emiatt gondoljuk hosszadalmasnak a szerző küzdelmét a regény műfajával), a három történet szervesen összetartozik; az alakváltó szereplők alakja lényegében ugyanaz marad, csupán a körülöttük múló, történő, de alapjaiban újat nem hozó kor látja változónak őket. A jó ideái, a morális helyzetek kihívásai ellépnek valóságos életünktől, egyszerre felfoghatatlanok és gyanúsak, ellenben a rossz beleépül hétköznapjainkba; nem egyszerűen csak vállaljuk, hanem szinte egyike a testünket alkotó szerves anyagoknak. Ott van bennünk és velünk, mondhatni, általa járunk két lábbal a földön, ellentétben az időnként felbukkanó, jóról, szeretetről, és más effélékről motyogó idegenekkel.

Egy történetről van szó tehát, ezt fontos leszögezni, mielőtt beülünk Csizmadia Tibor olvasatának megtekintésére, mert hogy alapvetően ezt várja tőlünk. (A magam részéről boldogan teljesítettem, megértvén az első percekben azt, hogy nem kíván a kelleténél filozofikusabb síkokkal operálni...). S ez fontos elvárás, hiszen csak így válik bennünk valóságossá a parabola minden eleme. Hiába szólalnak meg a dialógusok a „csak ott és a csak úgy” élményeként, a szovjet sztálini diktatúra jellemzőjeként; a díszletek (Csanádi Judit remek hangsúlyai) és a jelmezek (Berzsenyi Krisztina hasonló „néző-direktívái”) pillanatokon belül figyelmeztetnek bennünket arra: a mondatok ugyan korhoz kötöttek, de a tartalmuk, akár ha alanyt s állítmányt cserélve bennük, bármikor elhangozhatnak, sőt, elhangzanak. A társadalmi tudat direkt, közvetlen átalakítására irányuló kísérletek, az értékközpontok „degratívásan” csereszabatossá tétele nem új a nap alatt; ahogy ezt Bulgakov mesterien ábrázolja, szinte valamennyi epizódban. Az ember maga olyannyira megszokta ezt, beleszürkült, hogy már figyelmeztetni sem kell őt rá; az ördög olykori nálunk tett látogatásai is csupán kikapcsolódásainak egyike.

Ez, a parabolába rejtett parabola, vagy inkább az egyetlen parabola kibontása és elindítása az egyetlen metafora (jelen esetben: az egyetlen bűn a gyávaság) felé, ez Csizmadia koncepciója a recenzens szerint; aki, ha ebben tévedett, akkor meglepően nagyot.

Tegyem hozzá – nem először estem hasonló csapdába, mégis megkockáztatom a további elragadtatást. Kezdvén Görög Lászlóval, aki – Pilátusként – tulajdonképpen kettős félelme okán dönt úgy: beleavatkozik a történésekbe. Addigi világának már látja a végét, az új helyett csupán káoszt sejt; kapóra jön hát neki az a különös próféta, aki azt hirdeti: eljön az igazság országa. Ugyan mintha erőtlenül hirdetné, maga is alig bízva benne, hivatkozik is a szavait hibásan és ferdítve lejegyző Lévi Mátéra, na, ezen segítünk, értjük meg a tervet zseniálisan kommunikáló Görög László mondatait. Aki három lépésből próbál mattot adni a szabadidejében – látjuk ezt is – sakkozgató ördögnek. Az első: kivégezteti a prófétát. A második: elárultatja őt. A harmadik: megöleti az árulót (erre is neki kell gondolnia, még a követők közül sem akar senki bosszút állni, mindenre Pilátusnak kell odafigyelnie, ugye). A darab egyik mesteri dialógusa amúgy a tervre vonatkozó parancsok (az álom elmesélése) kiadása, Görög és Safranek Károly (Afranius) párbeszéde. Folytassuk Kaszás Gergővel, aki talán Jézus, talán csak egy író, de talán csak mindkettőt álmodja egy zárt osztályon, mert még (már) ez a legkényelmesebb. Kaszás – szomorúan zseniális. Szomorúan, mert hihetően. Bolyong a nagyvilágban, ugyanakkora kiterjedések között, mint egy zárt osztályon, de az utóbbiban még kulcsa is van a folyosókhoz, nem használja, persze, de már ráunt a hitalapú – tehát bonyolult – magyarázkodásokra. Van ez a kulcs, tehát mindig ott lehetek, ahol kell, ne keressen senki elvontabb válaszokat. Értjük. Ahogyan azt a hirtelen felvillanyozódást is, amikor értesül az ördög felbukkanásáról. Itt van ismét, tehát lehet, hogy mégis létezem, válik izgatottá – egy kicsit. Pedig hát az ördög – Woland, a fekete mágia professzora, adja Schruff Milán, a karakter tökéletes részletezésével) – nem miatta jött, hanem egy széttépett könyv hatása okán. Friss illúziók születtek újfent, van mivel ismét eljátszadozni... A széttépett könyveknek legendája támad, jönnek a titokkeresők, íme, Lévi Máté is itt van, most Hontalan Ivánnak (Ötvös András alakítja, az egyetlen olyan szereplő, aki kissé eltér a rendező elgondolásától; az ellenpont, ellensúly az ő alakítása nyomán a kelleténél távolabbra kerül; a kétely megjelenésének ellensúlya, hogy talán lehetünk mások; persze, ha annyira nem is fontos ez az illúzió, és nem, akkor nem szóltam, akkor a helyén hozza...); nos, most tehát Hontalan Ivánnak nevezik. Költő és illúzióhordozó.

A legnagyobb persze, ebben a műfajban, a Nő. Margarita. Bozó Andrea. Akinek mindvégig elhiszem: az ő hite, lelki átalakulása teszi a Mestert Mesterré, a munkáját a világ legfontosabb könyvévé, majd Margarita habozása miatt válik számára jelentéktelenné minden; s végül Margarita visszatérése, áldozathozatala során lesz mindkettőjük számára egyértelművé ez a jelentéktelenség. Az itt jelentéktelensége. Az ember megváltva is megváltatlan marad, visszatér, vagy el sem tér önmagától, s hát jó, a körülmények unszolására olykor, mint itt a Mester, kimondják néhányan, hogy soha többé nem lesznek kishitűek, de mégis, kinek kell a nagyobb? Szúrom ide, mert majd elfelejtettem kibontani, hogy Csizmadia mindvégig marad a maró iróniánál, a szatíránál, noha ritka alkalmunk van jóízű nevetésre.

Annál több a tűnődésre. De előtte még a külsőségekről, további köszönettel. Nagyszerű pillanatai az előadásnak a közönség fizikai bevonásának kísérletei. A széksorokon közlekedés, a közönség közüli reagálások, de ugyanígy dicsérjük valamennyi szereplő akaratát, hitét, odaadását. Egy-két kivételtől eltekintve mindenki saját pillanatainak abszolút főszereplőjévé vált; aki nem, az másban sem annak való, jelezném, zárójelben. S az iróniánál maradva, az előadásra visszatérve, ritkán igazolódik ennyire egyértelműen vissza a rendező koncepciója, mint most, a végén. Amikor a jók végül elszakadnak a földi lét hívságától, konkrétan is, ezt jelzik a díszletből kipattanó s felkúszó (csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette) kábelszálak; távolodnak tehát a színpad mélye felé, amely lassan sötétedik, elindul a függöny, s hát függönyre, ugye, tapsolunk. Egyre erősebben, egyre határozottabban, tapsolunk, a függöny földet ér, majd előtte a világokat elválasztó áttetsző paraván is, mi tapsolunk, s ekkor átsétál előttünk a jobb szélen végig ott álló ördög. A bal szélre érve megbiccenti a fejét; köszönve, fölényesen, a hosszan tartó, a nem szűnő tapsot. S csak itt a vége.