Mindez egyszerre tesz könnyűvé és nehézzé minden Bulgakov-adaptációt, hiszen nagy az elvárás, és aki a nézőtérre ül, nem kis igényekkel teszi, de egyszersmind helyzetelőny is ez, hiszen a Mester és Margarita színháza vakon megbízhat az alkotótársakban, a nézőkben. A jó színház ugyanis sosem ér véget a színpadon, a jó színház mindig a közönségben ér véget. A sorokban és a sorok között. Kimondva és kimondatlanul. Értéssel és érzéssel.

Az én egri Bulgakovom már napok óta a színen van. Függöny? Ugyan már. Hallom Jelena Szergejevna Bulgakova cipőjének kopogását, ahogy az asszony a lélekölő moszkvai zegernyében közeledik a regényén dolgozó vak író felé. Érzem a sátáni hatalom kezét, ahogy a tábla fölött a figurák sorsát igazgatja, és Bulgakovot a sajtószabadságért tett nyílt színvallása ellenére sem küldi egy lágerkezdeménybe. Látom a harmincas évek moszkvai diktatúrájának a valóját, és a Mester regényes történetét, és dehogyis igyekszem szétválogatni a valóságos és a szépirodalmi szálakat. Mester és Margarita-rajongó honlapon járok. Soknyelvű. Fülemben cseng, hogy a gyávaság a legnagyobb bűn, és tűnődök a bátorság erényén?
Bulgakovval isteni szikrát kapott az emberiség. Hívő és hitetlen tanulhat tőle csendesen imádkozva. Olvasópróbát tartani belőle valamiféle újjászületés lehet. Egy új világrend újjászületése, ahol a felsírásban kódolt már a haldoklás is. Már hogyne.
A Mester és Margaritában minden benne van, a minden van benne – a regényben. A színházban a valódi kérdés az, mi fér bele egy előadásba, hová kerülnek a hangsúlyok. Csizmadia Tibor egri rendezése Babarczy László és Morcsányi Géza adaptációja nyomán a teljességre törekszik, a Bulgakov-életmű csúcsának mindhárom könyvét, párhuzamos síkját bemutatva, de szerepkettőzéssel domborítja ki a moszkvai és a jerusalaimi szín között a regényben is eredendő kapcsolatot. A Mester és Jésua, Hontalan Iván és Lévi Máté ugyanazon színészben találkozik. Rengeteg közük van egymáshoz, és hogy ugyanaz a színész játssza őket, nagy találmány. Kaszás Gergő Mestere és Jésuája is finoman intellektuális alakítás, Ötvös András a Hontalan néven publikáló költőt hiteles, Lévi Mátét kissé harsányra bőszített igazságkeresőként adja. Az előadás kiemelkedő alakítása Görög Lászlóé, aki a fejfájós-őrlődő Poncius Pilátus szerepét formálja meg nagyon rafináltan: minél visszafogottabb, annál intenzívebb. A regénynek és az előadásnak is azok a legnagyobb erényei, amikor a magatartások, gesztusok és vívódások tökéletesen emberi formát öltenek.

Hiszen Bulgakov a helyére tette a dolgokat. Okosan és elegánsan helyére a mindenkori diktátorok – neki Sztálin jutott – ostoba egyházellenességét, amiből egyenesen következik a mindenkori egyházpártiak egyházi egypártiságának ostobasága. Na még egyszer. Helyére tette a sátánt is, úgy is, mint patás történész-konzultánst, a fekete mágia professzorát, aki Woland személyében a pusztítás kandidátusa. Nem rossz. Jó végképp nem. A kettő közötti kiszámíthatatlan lebegése az emberi jóság és gonoszság katalizátora csak. Nem vicsorgó gigajoker tehát a Batmanből, és nem is kettesszekrény-hátú kidobóember.
Schruff Milán mosolygó gyilkos karaktere így tulajdonképpen kiváló választás, a tehetséges ifjúból azonban inkább árad a mosolygás, mint a gyilkosság. Wolandja fölé tizenkettes karikánál nagyobb értéket nem rakatnék ki a Szalai Annamária Kommandóval, ami azért kevés kicsit. Hüse Csaba kiköpött Korovjov, én nagyon bírtam minden megmozdulását: önálló színművet lehetne írni simulékonyságból és a sátáni szolgálat egyéb körmönfontságaiból gyúrt figurájára. Berzsenyi Krisztina jelmezei közül nála láttam az egyik legtalálóbbat. Vajda Milán púpos, szögletes és lobbanékony Azazellója is személyes kedvencem, Csere Zoltán Behemótja, mint a Mester és Margarita-márka évszázados feketemacska-védjegye a szőrős pajeszfülén túl nem hagyott mély nyomot, Horváth Zita vadmacska Hellája viszont a jelmezéből fakadóan talán több figyelmet is lekötött a kelleténél.
Epizodikus, de emlékezetes jelenléttel tett hozzá az előadáshoz Vókó Csaba csilivili műmájer-konferansziéja, Safranek Károly mindent látó római titkosrendőrfőnöke, Venczel Valentin ateista Tömegíró Berlióza. Végére hagytam, talán mert szerettem Bozó Andrea Margarita Nyikolajevnáját, a Mester odaadó szerelmét, akihez az egyik legtündéribb jelenet, a város fölötti szürreális, a túlvilági szolgálat felé tett repülés kötődik. Csanádi Judit célratörő díszletének a csúcsa ez.
A moszkvai Patriarsije Prudinak ördöge volt Egerben: a titkosrendőrség azóta is üldözi Wolman és Wolper polgártársakat, Vologyint, egy Voloh nevezetűt és – végképp érthetetlen okokból – Vetcsinkevicset, a kémiai tudományok kandidátusát. Woland szabadlábon.
Csizmadia színpadán egy égő ház, aztán egy üszkös házcsontváz égett be az emberemlékezetbe. A tűz, ami sosem alszik el.