– A szerepek összességén végigtekinteni más élmény, mint kiemelni egy-egy alakítást. Minden szerep más, mindnek megvan a maga sztorija, de amikor mindezek összeadódnak, egészen más történet kerekedik ki belőle – mondja az Aase-díjjal kitüntetett színművész, Venczel Valentin.
– Most kikerekedett a történet. A díj egyfajta összegzésre is kötelez…
– Szerbiában születtem, az akkori Jugoszláviában végeztem a színi akadémiát. Amikor Magyarországra jöttem, előbb Kaposvárott dolgoztam, és ’91-ben tudatosan választottam Egert. Azt gondoltam, ez az a város, ez az a színház, ahol megvalósíthatom az elképzeléseimet.
– Igazolta-e a színház a várakozását?
– Az, hogy már két évtizede itt vagyok, valamelyest erre utal, de azért nem volt ez mindig ennyire egyértelmű. Eleinte bezártnak éreztem magam. Több nyitottságot vártam formailag és a mobilitást tekintve is. A Gárdonyi színház 1990 és 2000 között nagyon keveset szerepelt a városon kívül. Visszatekintve azonban ez a kívülállóság is jól jött. Kimaradtam a sodródásból, a tehetetlenségből, meg tudtam őrizni a magam dinamizmusát, igyekeztem mindig frissen, valahogy másként elvégezni a feladataimat.
– Ez mit jelent, milyen szerepekben érzi jól magát?
– Aldobolyi Nagy György egyszer azt mondta, olyan színész vagyok, akinek furcsa szerepeket kell adni. Én viszont mindig is azt gondoltam – s hogy igazam van, talán ez a díj is bizonyítja –, hogy adjanak szerepeket, és azokat majd én furcsán fogom megcsinálni.
– Azért bizonyosan léteznek meghatározó szerepek.
– Ezt én is és a környezetem is bizonyára másként látja. Mégis elsőként a Godot-ra várvát kell említeni, ezzel indult el egyfajta változás bennem. Meghatározó volt a Trójában nem lesz háború. A '90-es évek rettenetesek voltak, amikor a szülőföldemen háború dúlt, és Magyarországon is volt egyfajta harc, amit nem fegyverekkel harcoltak meg. Ez a mű pedig éppen a háború elkerülhetetlenségéről szólt.
– Nem csak szerepek, de rendezők is befolyásolták a pályáját.
– Újabb sarokpont volt a Medikus, melyben először dolgozhattam együtt Szegvári Menyhérttel. Ez a munka nyitott meg egy már-már barátsággá nemesedő munkakapcsolatot. Ennek folyományaként született meg a stúdiószínpadon az egyik – színésznek és nézőnek is – legmegrázóbb előadásunk, a Csak mint otthon, Mr. Slone, amely tabu témáról, a homoszexualitásról fogalmazott meg véleményt. Nagy Andris és én játszottuk a főszerepet, és még az érintettek is el tudták fogadni, sőt elégedettséggel nézték.
– Ez volt az egyik legnagyobb sikere, ez az időszak mégsem tartozik a kedvencei közé.
– Beke Sándor irányítása alatt nem találtam a helyem, mégis, az utolsó évad Bánk bánját Pályi András átdolgozásában nagyon szerettem, alkalmam volt egy olyan Biberachot megformálni, amit addig nem ismertek a magyar színpadokon. Mert zsoldos katona ő, aki azért bukik el, mert elhiszi, hogy beleárthatja magát az intrikákba is, de ehhez ő kevés.
– A Csizmadia Tibor direktorhoz fűződő időszakot hogyan értékeli?
– Egy időszak végén nagy a kísértés, hogy az ember kritikusan fogalmazzon. Nem teszem, mert úgy gondolom, az elmúlt évtized hibák és erények elegye. Átéltünk egy megújulást, amibe belejátszott az is, hogy két fiatal színészgeneráció is a társulat részévé vált, és az is, hogy az egri teátrum nyitott az ország és a nemzetközi megmérettetések felé is. Úgy érzem, e megújulásnak nem csak részese, de aktív szereplője is lehettem – ez szerepel többek közt az Aase-díj indoklásában is. Mégis azt kell mondjam, rengeteg érték ment veszendőbe ez időszak alatt.
Az epizodista tömörít, mint az epigrammát alkotó író
Az Aase-díjat Gobbi Hilda hozta létre végrendeletében, az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői” részére. Gobbi Hilda a következőket írta az alapító okiratban: „Színész pályafutásom során számos kiemelkedő színészegyéniséget ismerhettem meg, egy-egy alakításukat ma is őrzöm, gazdagabb vagyok általuk. Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot.”
– Mik ezek az értékek?
– Nem lehet úgy megújítani valamit, hogy a korábban lerakott alapokat semmibe vesszük. Ráadásul tíz esztendő hosszú idő, egy színészi pályának a negyede, és ez az évtized sokak számára visszafordíthatatlan károkat okozott. Vannak, akik a pálya szélére szorultak, mások el is hagyták azt. Ez rettenetes és sajnálatos, még akkor is, ha láthatóan ez volt az ára annak, hogy a színház egyik pillanatról a másikra bekerült a honi színjátszás legfontosabb áramlatába.
– A fontos szerepek azért ekkor sem kerülték el.
– Két stúdiószínházi darabot, a Card boys-t és az Alkoholistákat kell megemlítenem, amelyekben egymáshoz hasonló, de nagyon izgalmas szerepeket játszhattam el. A nagyszínpadon a Zsótér Sándor által rendezett Maya volt meghatározó. Már annak idején Zsótér első rendezésében is szerepeltem volna, de az akkor nem jött létre, aztán amikor Egerbe jött, akkor is váratott magára az együttmunkálkodás. Végül olyan szerepet kaptam, ami igazán nem utánam kiált. Itt azt kell csinálnom, amit nem tudok. És ezek a színészet legnagyobb pillanatai. A színjátszás ugyanis nem a produkálás, hanem a tanulás nagy pillanatainak összessége. A Mayában játszani ezért kegyelmi állapot, mert megmutathatom, amit pont most tanultam.