Ám a terv nem sikerül – Kovács huszárkapitány ugyanis nem huszárkapitány, hanem egy imposztor. A Plata-Ettingen család kompromittáltatik! Hallatlan botrány! Mármint: hallatlan botrány lenne, ha a hercegné nem állna a helyzet magaslatán, s nem ismerné fel, hogy a kifogástalan erkölcsiségű família csúnya foltja úgy távolítható el a legkönnyebben, ha megadják a férfinak, amit akar: Olympiát. Olympia pedig tulajdonképpen szívesen enged az erőszaknak.
Molnár Ferenc háromfelvonásosa csodálatos mese. Csizmadia Tibor rendező értelmezésében pedig ez tulajdonképpen egy posztmodern történet a mindenkit lenéző, valójában azonban belülről rohadó, érzéketlen, intoleráns, önző és életképtelen arisztokráciáról. Az egri színház előadása pazar külsőségek között zajlik, hogy kiderülhessen: a látszat csal: Cziegler Balázs grandiózus luxusdíszlete, Füzér Anni hibátlan ízlésről tanúskodó ruhái pompás keretet teremtenek a komikus szomorújátéknak, amely nem más, mint egy lecke. Egy gerinces, tisztességes, becsületes ember nem tűri, hogy játéknak nézzék, hogy bábként rángassák, hogy elvegyék méltóságát.
Mondhatnánk, hogy ma már ilyen nincs. Mármint nincs ilyen ember. Akinek a gerince erősebb, mint a vágyai, akinek a becsülete fontosabb, mint az előlépés, a rang, a hatalom. Aki nem a pillanatnyi érdekeihez, hanem egyetlen és általános, szuverén belső erkölcsi mércéjéhez igazítja tetteit. Olympia meggondolatlan, hiszen nem saját maga cselekszik – átengedi önmaga irányítását az anyjának, ezzel lemond a felelősségről, de elutasítja a teljes élet élésének lehetőségét is. Molnár Ferenc mesterien felépített és végtelenül okos drámája Csizmadia Tibor kezei között érzékenynek és élesnek mutatja magát.
A társulat – a még meglévő társulat – pedig elképesztő érzékkel, csípős humorral, rendkívüli pontossággal adja át magát a figurák mögött rejlő rétegek kibontásának. Fekete Györgyi kényelmetlen kérdések feltétele miatt köznépszerűtlenségnek örvendő mindenlébenkanál vénkisasszony Linája, Vajda Milán mimózaérzékenységű pozőr Albertje, Schruff Milán korlátolt, még a kihűlt levest is megfontoltan megfúvó óvatosságú, értetlen, ám szolgálatkész végrehajtóként rutin-kardlapozó Krehl csendőre, Szabó Emília gyönyörű és hideg, ám ártatlanságát vesztett, önmagát megcsaló Olympiája, Bozó Andrea ravaszul modoros, felsőbbrendű romlottsága által koppanó Eugénia hercegnéje, Kaszás Gergő hierarchiába és megfelelésbe minden szinten beletöttyösödött, hülyeségével mégis szeretnivaló Plata-Ettingen tábornoka, és Ötvös András határozott, kemény és öntudatos, önnön megalázottságába nem beletörődő Kovács kapitánya ütőképes csapat, akik az első – némileg eseménytelenebb, s a premiert megelőző előadáson még nem tökéletesen ritmizált – felvonásban elhelyezett kártyákat a másodikban és a harmadikban egyenként felcsapják, s a közönség hálásan veszi a poénsorozatot. A nevetés közben pedig pontosan tudható, hogy Kovács hazudik, valójában ő nem szélhámos, de Ötvös nem buktatja le színpadi önmagát teljesen. Rutinosan örülünk a beteljesült szerelemnek, és sokkal kevésbé rutinosan lepődünk meg azon – az előadás szereplőivel együtt –, hogy itt ezzel nincs minden rendben: a szépnek látszó szerelem nem szökkenhet szárba.
Mert ha valaki játszik azzal, ami a másiknak fontos, többé nincs bizalom. Ha a pillanatnyi érdekeknek megfelelően, a magunkért való felelősségről és a szabadságról egyaránt lemondva csellel és ravaszsággal irányítjuk az érzelmeket (vagy épp engedelmeskedünk annak, aki irányítani akarja), akkor azok az érzelmek meghasonlanak. Kovács tudja, hogy csal, hogy nem méltó már a kapitányi egyenruhára többé, de az embersége megér ennyit. A szabad parasztfiú és a sosemvolt-szabad arisztokratalány sohasem lehet valójában egymásé. Olympia, ez a görög istennő ott áll a pompás terem közepén, s talán olyasmit érez, amit még soha. Itt már nincs lehetőség semmit sem kijavítani, sem érezni, sem csinálni, sem remélni. „Soha többé” – mondja utoljára a kapitány, és kimegy. Sötét. Függöny le.