Nem, szó sincs profilváltásról. Egyelőre nem alakult meg a GGSZ FC (Gárdonyi Géza Színház Futball Club), de kifőzdét sem nyitottak, hogy növeljék a bevételeket. Itt még nem tartunk, de a képzeletbeli teátrumi menükártyára mégis fölkerült a „Sóska, sültkrumpli”. (A magyartanárok fölszisszenhetnek azonnal, hogy a sült krumpli az két szó, de itt, ezen az étlapon akkor is dacosan egybe írandó!) Mindenesetre az új bemutatót látva bizton remélhető, hogy Egerben kerül még feltét is az elsőre szegényesnek tűnő étekre. Az új, a korábbiakkal kimondva is szembemenő évad első stúdiószínházi bemutatója ugyanis Egressy Zoltán fent idézett szatirikus játéka, melyet az Egerbe visszatért Dér András állított színpadra. Aki afféle „álláshalmozóként” nem csak a rendezést, de a díszlet- és jelmeztervezést is magára vállalta – sőt a premieren még kötelet is mászott. Nem kell bemutatni sem őt, sem a háromszereplős játék két főszereplőjét, Nagy Andrást (Szappan, első partjelző) és Hüse Csabát (Művész, második partjelző), akik jó ideje azok közé a művészek közé tartoznak, akiket szeret a publikum. Bemutatkoznivalója a harmadik főszereplőnek, Radvánszki Szabolcsnak (Szomorúszáj, bíró) van, aki új igazolás a csapatban. Egressy darabjában ugyan nem focistaként, hanem mint a játékvezetői hármas tagjai futnak ki a gyepre, de azt az árnyalatnyi képzavart most bocsássuk meg e sorok írójának, aki mind ez idáig inkább csak a partvonal mellől csodálta azokat, akik hellyel-közzel képesek egyeneset rúgni a labdába, vagy határozottságukkal irányítani – vagy befolyásolni – tudják a focimeccsek alakulását.
Kívülállóként – aki az igazi fociöltözők szagát csak hírből ismeri – kénytelen a magyar sportújságírás egyik meghatározó alakjának, doayenjének szavaira támaszkodni. Ő azt mondta egyszer, hogy a fociöltözőkben lehet leginkább megtanulni minden simlisséget… Egressy, aki valószínűleg nem csak az ilyen, izzadság-, láb- és izomlazító kenőcs-szagtól terhes, feszültségektől vibráló levegőben érzi otthon magát, éppen erről ír. Ismeri azokat a kisebb szobákat is, melyek a sporik számára vannak fenntartva, ahová visszamenekülhetnek a – jogos vagy épp jogtalan – népharag elől. Egy ilyen kis lyukban van összezárva három ember, három sors, három tévedés, három pattanásig feszült ideggóc. És persze elengedhetetlen, hogy legalább virtuálisan ott legyen, lebegjen köztük a NŐ. A nő – nevezzük Mariannak – szelleme, szerelme, szenvedélye és olcsó parfümjének illata minduntalan belevegyül a stoplis csukák, átizzadt mezek, fölhevült férfitestek kipárolgásába.
Dér András egri „kambekje”
Nagy reménységekre jogosíthatja a nézőt, hogy Dér András ismét Egerben rendez. Még sokan emlékezhetnek meghatározó munkáira, a Tizenkét dühös emberre vagy a Sade márkinéra, melyeket Egerben rendezett. Korábbi épp a színház átalakításának idején, 1999-ben, az Ifjúsági Házban (Fati partus) került színre, s itt, Reginald Rose művében már együtt dolgozott Nagy Andrással. Utóbbit, Yukio Mishima drámáját pedig épp a stúdiószínpadon játszották nagy sikerrel.
Emberek, olyanok, mint mi. Nem kell bírónak, partjelzőnek lenni ahhoz, hogy ilyen konfliktusokban éljünk. Az összezártság, a mindennapok egymásrautaltsága megvan a gyárban, az irodában, az iskolában, s bárhol, ahol emberek egymás szagát kénytelenek szagolni. Ezt Dér András pontosan tudja. Igyekszik a helyenként kicsit vékony szöveg alá nyúlni. Szeretné, hogy a mégoly frappáns szóvicceken, nyelvi bravúrokon, bukfenceken túl meghallja a néző, amit a dráma önmagában nem is mutat meg. Játszótársai, a három kiváló képességű színész segítségével lehántja a focilabdáról a bőrt, s láss csodát, az ő kezében ezután nem az üres levegő marad, hanem egyszer csak olyan jellemek kerülnek elő, amiket nagyon lehet szeretni és iszonyúan utálni is.

A mi tapsunk Hüse Csabáé
Hüse abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben van, hogy az egriek első színpadra lépése óta nyomon tudják követni színészi kvalitásainak kibontakozását. Mégis képes újra és újra meglepetést szerezni. Darabról darabra újabb és újabb arcát mutatja meg, színészi eszköztára, művészi fantáziája láthatóan nem ismer határokat. Ez alkalommal szinte eszköztelenül olyan erős színpadi jelenlétet tanúsít, mellyel akár szavak nélkül, halk megszólalásaival, sóhajaival, alig érzékelhető, mégis meghatározó gesztusaival eléri, hogy oda kelljen rá figyelni. Hogy rá kelljen odafigyelni.
De mindennek oka van. A nagyképűségnek, az alkoholizmusnak, az okoskodásnak, sőt még a csalásnak is. Csalni sem olyan könnyű, csakúgy, mint megcsalni vagy megcsalatva lenni. E jellemszörnyek Szküllái és Kharübdiszei közt remekül evez át az egész előadáson Radvánszki Szabolcs, aki érett színészi képességekről tesz tanúbizonyságot. Nagy Andrást megnyugtató ismét igazi színészt próbáló feladatban látni. Színesen, mélyen mutatja meg a fennhéjázó, megalkuvó, gerinctelen jellem mögött az okokat is. Hüse Csaba tudatos idegenséggel mozog a színen, s végül ez a kívülállás jelenti a kulcsot az ajtó felé, mely általa tárul föl, s belesve rajta meglátható, miért is született meg a darab és az előadás.
Ők hárman, akik közt láthatóan kibékíthetetlen ellentétek feszülnek, végül mégis egymás mellett kucorognak a svédszekrény tetején, míg az ajtó megett zúg a népharag. Három ázott veréb, akiknek nem jutott sóska sültkrumplival. Feltétről pedig már rég nem is álmodnak…