2011. december 22.
Anya karszéke előtt térdepelve
Fráter Madách Erzsi pokoljárása az egri stúdiószínpadon
Nem csak Madách Imre életéről szól Egressy Zoltán drámája, hanem anyák és fiaik kapcsolatáról, mely sorsokat határozhat meg, életeket dönthet romba. Az anyai szeretet béklyóba köthet, ahogyan a Vesztett éden is lebilincseli nézőjét az egri színházban.
A kassai medve – Beke Sándor – ismét itt brummog, s megvillantja éles karmait az Eged-hegy lábainál, s jól teszi. A Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadára visszatérő felvidéki színházcsináló egy kiváló írásmű színpadra állításával elemi erővel mutatja meg egy anya-fiú kapcsolat gyötrelmeit, mely messze túlmutat azon, ami Madách Imrét (Portik Györffy András) édesanyjához, Majthényi Annához (Dimanopulu Afrodité) láncolta.
Három festmény. Két fiatal portréja és egy egész alakos kép egy karosszékre támaszkodó szikár nagyasszonyról. Ez foglalja keretbe az előadást, mely e három, megelevenedő alak tragikus életébe enged bepillantást. Mindezt óhatatlanul belengi Az ember tragédiájának szelleme, hisz Madách főművében föllelhetők az író életének balvégzetű elemei: „Megmondta Isten, hogy büntetni fog…”
S Isten vagy a sors valóban büntet. E vég felé sodorja mindhárom szereplőt az a gyúelegy, melynek az anyai konokság, az ifjonti rajongás, az elhivatott férfiakra jellemző lánglelkűség és a szeretet az alkotóeleme. Igen, a szeretet, ami nem csak a magasba emelhet, de a mélybe is taszíthat; erő, amit (ki)használni veszélyes, mert megnyomoríthat.
Látni kell ezt a darabot mindenkinek, aki anya, vagy anya lesz valamikor, s annak is, aki fiú, s valaha is párt választ magának. Mert az anya és a fia közti szent kötelék talán az egyik legneuralgikusabb pontja minden férfi életének. Nem mindegy ugyanis, hogy kapcsolat van-e a gyerek és szülőanyja közt, avagy kapocs, melyet bármennyire igyekszik egyikük kioldani, másikuk újrakapcsolja azt, s még szorosabbra, akár elszakíthatatlanra köti azt a béklyót, melyet az anyaméhben még köldökzsinórnak neveztek.
Ez természetesen „csupán” két ember magánügye lenne, ha nem hatna ki a környezetükben létezőkre is. Egressy Zoltán Madách életének tragédiáján át éppen erre világít rá. Mert az igazi tragédia nem Madáché, nem is az anyjáé, hanem választottjáé, szerelméé, Fráter Erzsébeté (Marjai Virág), akit Majthényi Anna nem hajlandó elfogadni. Madách ugyan őrlődik a két nő közt, s gyötrődésének elemei fel is lelhetők remekművében, a Tragédiában, de a végzet, a végsőkig való megalázottság Fráter Erzsébetnek jut osztályrészül. Egressy pontosan és tudatosan felépített drámájában bizonyságot is tesz erről, amikor is a darabot végigkísérő, „föntről” zengő Tragédia-passzusokat követően, végső mondatokként Erzsébet mondja ki Éva, a londoni szín haláltáncának utolsó soraiban elhangzó szavait: Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!/Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:/A por hull csak belé, e föld szülötte,/Én glóriával átallépem azt.
De mi, akik végigéljük ezt az előadást, jól tudjuk ekkorra, hogy glóriával vagy anélkül e mélység fölött átallépni lehetetlen. A kifejezetten nehéz irodalmi alapanyagot azonban a játszóknak kifogástalanul sikerül legyűrni és birtokba venni. Dimanopulu Afrodité emlékezetes és meghatározó alakítása hátborzongató, minden rezdülése, mozdulata újabb adalékul szolgál Anna asszony jellemének, személyiségének megismeréséhez. Marjai Virág hatalmas utat jár be az előadás alatt a rajongó fiatal lánytól az őrlődő, majd gyermekeit elvesztő asszonyon át a végső kétségbeesésig. S bár aggasztóan magas hőfokról indul, mégis képes elérni a legforróbb jellempillanatokat is. Madáchot már sokan és sokféleképpen megformálták színpadon vagy celluloidon, de Portik Györffy András finom eszközökkel testközelbe hozza a Tragédia szerzőjét. Hol meg lehet érteni vívódását, hol gyűlölni lehet megalkuvásaiért, de mindvégig olyannak mutatja Madáchot, aki hús-vér ember, mint bármelyikünk.
Egressy talán legjobban megírt drámáját láthatja most az egri közönség. A XIX. század cizellált nyelvezete oly szikársággal, összefogott megfogalmazásban, feszes ritmusban szólal meg, mely párját ritkítja a magyar irodalomban. S ebbe a világba kifogástalanul helyezi el játszótársait Beke Sándor. Helyenként ugyan enged a pátosz csábításának, de mindvégig igyekszik a dráma pontos ritmusához igazodva kézben tartani az előadást, bár esetenként talán túlmagyarázza az eseményeket a plafonról lelógó drapériára vetített eligazító szimbólumokkal, de ügyesen játszik az egyébként eszközszegény környezetben feltűnő tárgyakkal. Különösen igaz ez Majthényi Anna karszékére, mely, ha a nagyasszony nincs jelen, akkor is ott terpeszkedik a színen teljes súlyával. S úgy érezzük, ott is marad az elárvult képkeretben mindörökre.
A Hírlap tapsa
Dimanopulu Afroditéé
Szikárság, keménység, ridegség és megalkuvást nem tűrés. Ez tükröződik Dimanopulu Afrodité arcán. Az előadás egészében törékeny alkatára rácáfolva elképesztő súllyal, rémisztő kegyetlenséggel mutatja meg Majthényi Annát, a nagyasszonyt, az anyát, aki kitart szigorú katolikus elvei mellett, még ha szívbe-, lélekbemarkolóan fáj is az. Játéka ennek ellenére nem válik egysíkúvá, képes e mögött a kegyetlen álarc mögött is megmutatni az anyai szenvedést, az aggodalmat, hisz „egy anya mindig gyanakszik…”
Három festmény. Két fiatal portréja és egy egész alakos kép egy karosszékre támaszkodó szikár nagyasszonyról. Ez foglalja keretbe az előadást, mely e három, megelevenedő alak tragikus életébe enged bepillantást. Mindezt óhatatlanul belengi Az ember tragédiájának szelleme, hisz Madách főművében föllelhetők az író életének balvégzetű elemei: „Megmondta Isten, hogy büntetni fog…”
S Isten vagy a sors valóban büntet. E vég felé sodorja mindhárom szereplőt az a gyúelegy, melynek az anyai konokság, az ifjonti rajongás, az elhivatott férfiakra jellemző lánglelkűség és a szeretet az alkotóeleme. Igen, a szeretet, ami nem csak a magasba emelhet, de a mélybe is taszíthat; erő, amit (ki)használni veszélyes, mert megnyomoríthat.
Látni kell ezt a darabot mindenkinek, aki anya, vagy anya lesz valamikor, s annak is, aki fiú, s valaha is párt választ magának. Mert az anya és a fia közti szent kötelék talán az egyik legneuralgikusabb pontja minden férfi életének. Nem mindegy ugyanis, hogy kapcsolat van-e a gyerek és szülőanyja közt, avagy kapocs, melyet bármennyire igyekszik egyikük kioldani, másikuk újrakapcsolja azt, s még szorosabbra, akár elszakíthatatlanra köti azt a béklyót, melyet az anyaméhben még köldökzsinórnak neveztek.
Ez természetesen „csupán” két ember magánügye lenne, ha nem hatna ki a környezetükben létezőkre is. Egressy Zoltán Madách életének tragédiáján át éppen erre világít rá. Mert az igazi tragédia nem Madáché, nem is az anyjáé, hanem választottjáé, szerelméé, Fráter Erzsébeté (Marjai Virág), akit Majthényi Anna nem hajlandó elfogadni. Madách ugyan őrlődik a két nő közt, s gyötrődésének elemei fel is lelhetők remekművében, a Tragédiában, de a végzet, a végsőkig való megalázottság Fráter Erzsébetnek jut osztályrészül. Egressy pontosan és tudatosan felépített drámájában bizonyságot is tesz erről, amikor is a darabot végigkísérő, „föntről” zengő Tragédia-passzusokat követően, végső mondatokként Erzsébet mondja ki Éva, a londoni szín haláltáncának utolsó soraiban elhangzó szavait: Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!/Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:/A por hull csak belé, e föld szülötte,/Én glóriával átallépem azt.
De mi, akik végigéljük ezt az előadást, jól tudjuk ekkorra, hogy glóriával vagy anélkül e mélység fölött átallépni lehetetlen. A kifejezetten nehéz irodalmi alapanyagot azonban a játszóknak kifogástalanul sikerül legyűrni és birtokba venni. Dimanopulu Afrodité emlékezetes és meghatározó alakítása hátborzongató, minden rezdülése, mozdulata újabb adalékul szolgál Anna asszony jellemének, személyiségének megismeréséhez. Marjai Virág hatalmas utat jár be az előadás alatt a rajongó fiatal lánytól az őrlődő, majd gyermekeit elvesztő asszonyon át a végső kétségbeesésig. S bár aggasztóan magas hőfokról indul, mégis képes elérni a legforróbb jellempillanatokat is. Madáchot már sokan és sokféleképpen megformálták színpadon vagy celluloidon, de Portik Györffy András finom eszközökkel testközelbe hozza a Tragédia szerzőjét. Hol meg lehet érteni vívódását, hol gyűlölni lehet megalkuvásaiért, de mindvégig olyannak mutatja Madáchot, aki hús-vér ember, mint bármelyikünk.
Egressy talán legjobban megírt drámáját láthatja most az egri közönség. A XIX. század cizellált nyelvezete oly szikársággal, összefogott megfogalmazásban, feszes ritmusban szólal meg, mely párját ritkítja a magyar irodalomban. S ebbe a világba kifogástalanul helyezi el játszótársait Beke Sándor. Helyenként ugyan enged a pátosz csábításának, de mindvégig igyekszik a dráma pontos ritmusához igazodva kézben tartani az előadást, bár esetenként talán túlmagyarázza az eseményeket a plafonról lelógó drapériára vetített eligazító szimbólumokkal, de ügyesen játszik az egyébként eszközszegény környezetben feltűnő tárgyakkal. Különösen igaz ez Majthényi Anna karszékére, mely, ha a nagyasszony nincs jelen, akkor is ott terpeszkedik a színen teljes súlyával. S úgy érezzük, ott is marad az elárvult képkeretben mindörökre.
A Hírlap tapsa
Dimanopulu Afroditéé
Szikárság, keménység, ridegség és megalkuvást nem tűrés. Ez tükröződik Dimanopulu Afrodité arcán. Az előadás egészében törékeny alkatára rácáfolva elképesztő súllyal, rémisztő kegyetlenséggel mutatja meg Majthényi Annát, a nagyasszonyt, az anyát, aki kitart szigorú katolikus elvei mellett, még ha szívbe-, lélekbemarkolóan fáj is az. Játéka ennek ellenére nem válik egysíkúvá, képes e mögött a kegyetlen álarc mögött is megmutatni az anyai szenvedést, az aggodalmat, hisz „egy anya mindig gyanakszik…”
Egres Béla
Forrás: Heves Megyei Hírlap