Valamikor a boldog békeidőkben járunk, amikor a nemesség s a polgárság igazán nagyvonalúan élt, kaszinók, az Opera, nagy pezsgős vacsorák, pezsgő társadalmi élet és persze elegáns vagy kopottabb piros lámpás házak szegélyezték a mindennapokat. Meg inasok, szobalányok, akik ugyan jobb-rosszabb életet éltek az úri házaknál, s viszonylag biztos megélhetésük mellett áhítoztak afféle nagyvilági életre, amilyen gazdáiknak jutott. Mindenki tudta jól a helyét, s ennek megfelelően is viselkedett, a kisördög azonban mindig ott motoszkált a lakájban, hogy egyszer kipróbálhassa mindazt, amit teszem azt a báró úr megélt nap nap után. A kis szobalány pedig megveszett azért, hogy egyszer magára ölthesse a nagyságos asszony estélyi ruháját, s prémstólával a vállán urak gyűrűjében libbenhessen föl selyemcipőben az Opera lépcsőjén. Sőt, tán az urak, úrnők is eljátszadoztak a gondolattal, hogy kipróbálják a cselédség szabadosabb, egyszerűbb, alakoskodástól talán mentesebb életét.
Ebbe a világba repít el a zenés játék Moravetz Levente rendező segítségével, aki bevallása szerint a fent vázolt szituáció ellenére sem akart semmiféle mély társadalmi mondanivalót felmutatni a színpadon. Ezt a célt pedig sikerült maradéktalanul teljesítenie. Megmaradt a legprimérebb olvasatnál, elandalodva a Gyertyafény-keringő unásig jól ismert melódiáján. Amikor a vagabond skót költő, Robert Burns 1788-ban e dallamra írta meg az Auld Lang Syine című versét, ezt a dalt már rég énekelték vörös hajú lányok és szoknyás férfiak a skót felföld hegyei közt. S hogy e fülbemászó dallam ne menjen feledésbe, arról gondoskodott a bécsi zeneszerző, Robert Katscher, vállvetve a német Siegfried Geyer íróval, midőn megírták, s világsikert csináltak a Gyertyafény-keringővel. El is hangzik vagy fél tucatszor, hol a bárót formázó Csengeri Attila, hol Gastont, az inast alakító Rácz János előadásában, pianínó előtt ülve.
No de ez a szerencsétlen, kopott hangszer egyetlenegyszer szólal meg őszintén, amikor is Rácz rákönyököl a billentyűkre. Sajnos nem elég, hogy a darab szerint csak elzongorázott dallam meghangszerelve szólal meg, olyan jelenet is akad, hogy a szereplő zongorázás közben fölpattan a kerek székről és táncra perdül. Ha ezt poénnak szánta a rendező, akkor sem ül ebben a formában. Kár, mert ilyen bakik nem igazán engedhetőek meg bármilyen színházi – főleg nem zenés – előadásban, hisz semmiképpen sem az átgondoltságot és az odafigyelést bizonyítják. Pedig minden be van dobva, hogy a lelkes nézősereg rekeszizmait megeddzék.
Nem elég, hogy a darab tele van tréfás szituációkkal, jobb-rosszabb szóviccekkel, de van itt dadogás, pöszeség, affektálás, csetlés-botlás meg minden, ami kell – vagy éppen nem kell. Mert ezek nélkül még erősebb, profibb lehetne a végeredmény. Mert itt kérem minden el van játszva, sőt túlságosan is oda van téve. A kevesebb gyakorta sokkal többet érne, mert nem bohózatra, hanem vígjátékra ült be a nagyérdemű.

A mi tapsunk Rácz Jánosé
Gaston, az inas szerepében Rácz János a hátára veszi nem csak ura házának, de az egész darabnak a sorsát is. Rajta, aki gyakorlatilag mindvégig színen van, áll vagy bukik az előadás sorsa. És nem bukik, sőt Rácz ötletességével, kedves, alázatos és mélyről nevettető alakításával képes rá, hogy igazi színházi élményben részesüljön a közönség. Eddig is tudtuk: amellett, hogy drámai szerepekben is képes nagyot alkotni, kiváló komikusi vénával bír, amit most maradéktalanul ki is használ.
Ennek ellenére öröm újra ezen a színpadon látni és hallani Zám Andreát, aki igencsak ügyesen oldja meg hálás szerepét, amikor a szobalány bő szőrmebundában próbálja elhitetni, hogy igazi dáma, s azt is, amikor visszavedlik „Moáriából” Marissá. Hasonlóan élményszámba megy Szilágyi Olga újbóli egri debütálása. Dér Gabi Vali szerepében igencsak meggyőző, s Vókó Jánost sem kell „Tituszkolni” a színpadról, bár mutathatná félelmetesebbnek és súlyosabbnak a féltékeny férjet, Tölgyfalusi Tölgyesi Tituszt. Lisztóczki Péternek ez alkalommal nem sok babér terem, meg kell hogy maradjon annál, hogy da-da-dadogással operál.
Kamaradarab ez, nem nagyoperett, s talán mint zenés darab, nem is rengeti meg a világot csak hellyel-közzel jelentő deszkákat, de sugároz egyfajta miliőt, ami adhat okot nosztalgiára, de el is borzaszthat. Ebben az egri előadásban persze semmi elborzasztó nincs, csupán felkelti a vágyat, hogy odaüljünk egy kis pianínóhoz, s hogy ne csak borongósan a fekete billentyűkön játsszunk, hívjunk magunk mellé egy fruskát vagy egy nagyasszonyt, hogy kipróbáljuk magunkat egy négykezesben is...