Kérdés persze, hogy a néző nemzetiség vagy világnézet szerint válogat-e, hogy vajon Szophoklész, Goldoni, Shakespeare, Molière, de akár Johann Strauss vagy Webber miért nem kerülhet az egri Gárdonyi Géza Színház deszkáira, és hogy vajon a mostani hangulatnak mennyire tesz jót éppen az emblematikus mohácsi vereségről szóló mű bemutatása, ám ugyanakkor az is, mennyi tanulsággal járhat a mának a darab üzenete. Kérdés az is, hogy darabra, műfajra, rendezőre vagy színészre mennek-e be a nézők a színházakba. A jó előadás mindenképpen segít közönséget toborozni. Ez a mostani ilyen. És ez a darab kiváló választás.
„Zuhanunk, zuhanunk, Szentatyám!” – írta az ifjú II. Lajos király egyik utolsó levelében a pápának. Nem írhatta volna szebben, igazabban. Az ő királysága tíz esztendeje nem volt más, mint egyetlen zuhanás. Eladó volt már minden. Eladó és ellopható. Magyarország a Mohácsot megelőző tíz évben veszett el igazán. Mohács már csak a ráadás volt.” Csiszár Imre, az előadás rendezője írta e pár találó sort, és mélyen igaza van. Mohács a csata előtti tíz évben esett áldozatául nem annyira a töröknek, mint a magyar betegségeknek: a gőgnek, nagyravágyásnak, széthúzásnak, ármánykodásnak, cserbenhagyásnak, haszonszerzési vágynak, birtoklási dühnek, légvárépítésnek, klikkharcnak, a tehetősek közönyének, és mindezek eredményeként a magunkra maradottságnak. Dölyfös lekezelése a világnak és az ezt követő magányos vereség örök magyar átok, mely inkább rejlik a jellemünkben, mint valami váteszi, eleve elrendelt sorsban. Ezt belátni segít ez a darab, és ennél jobbat nem is tehetne ma velünk. Mert például nem sok szó esik arról, hogy ugyan I. Szulejmán az oszmán birodalom terjeszkedését a Habsburg-birodalom – és így a vele szövetségben álló Magyarország – megtörésén át is akarta folytatni az 1520-as évek végén, de ezt megelőzően, 1521-ben, apja halála után békeköveteket küldött II. Lajoshoz, aki azonban fogságba vetette őket, és háborút kezdeményezett a török ellen. Azaz ez is egy olyan tragikus helyzet volt, amit elkerülhettünk volna, amiben magunk hívtuk ki a sorsot magunk ellen. Nem lehet nem látni mindebben az intő jeleket és párhuzamokat az 1526-ot követő és máig ívelő megannyi évszázad véres-borús-tragikus-végzetes eseményével. Háy Gyula Molnár Ferenc után a világban legtöbbet játszott magyar szerző, írja róla Hegedűs Géza. Itthon alig játszottá vált, ami persze sok más emigráns íróval megtörtént. A Tanácsköztársaság bukása után Berlinbe emigrált, majd hazatért, aztán Ausztriában, később Moszkvában telepedett le, újból hazatért, belépett a kommunista pártba, aztán antikommunista lett. ’56 után 6 év börtönre ítélték, itt írta Mohács című darabját, ami Csiszár Imre rendezésében karakteresen emeli ki e történelmi sorsforduló minden lényeges elemét, a benne szereplők jellemének kulcsszerepét. A hangsúlyokat szerző és rendező egyaránt a karakterekre teszi. A segítségért könyörgő, megalázkodó, kuncsorgó király jellemére és azokéra, akik elfordulnak tőle, vagy kínnal-keservesen, netán lelkes önfeláldozással állnak mellé. A színpadkép (Szlávik István munkája) és a kosztümök (Szakács Györgyi) a korabeli hangulatot idézik, nagy megkönnyebbülésre. A gyönyörű, veretes szöveghez nem kívántam volna alumínium székeket és farmert látni. Nem kívántam volna látni a színészek mai frizuráját sem, különösképpen nem a királyné tüsi haját: ez kiáltó és érthetetlen ellentétben áll a patinás környezettel. Kiváló előadás született, nagyszerű, a pompás és emelkedett darabhoz méltó, azt meg nem erőszakoló. Az egyetlen kifogás a túlzott hangerőt éri: a deklamáló ordítás nem egyenlő a szenvedély-fűtötte erővel, és sokan, különösen az első felvonásban ebbe a hibába estek. Túlságosan magas frekvencián indul az előadás Venczel Valentin révén, aki az első jelenetet gyakorlatilag végigkiabálja, ami azért is baj, mert az ordításból nincs tovább hová emelkedni. Minél kisebb a szerep, annál emberibb és hitelesebb megszólalások születtek, ahol az érzelmi telítettséget nem keverték össze a harsánysággal. Marjai Virág Habsburg Mária szerepében szintén indokolatlanul hevesen kezdett, de szerencsére előadása később árnyaltabb, mélyebb, színesebb, átéltebb lett, jót tett a hangerő csökkentése, itt-ott az alakítás puhítása. Markáns figurát teremtett. Karalyos Gábor kiválóan alakítja II. Lajos összetett karakterét a gyerekként rettegő húszéves ifjútól a lidérces álmokkal szinte az eszelősségig küzdő fiatalemberen a magtalanság gondolatától megalázott, szerelmes férjen át a megalázkodva segítségért esdeklő férfin az esztelen merészséggel a háborúba vonuló hadvezéren, a világbirodalmi lázálmokat kergető önáltatáson át a haláltól rettegő, de annak tudatával a csatába induló emberig számos réteget felfejtve, hitelesen festi meg a mohácsi öngyilkos tusa létrehozóját és elszenvedőjét. Erőteljes alakítás Fekete Györgyié Kanizsai Dorottya, az elvakult, megszállott, fiakat bátran eltemetni vállaló anya szerepében, Pálfi Zoltán Báthori nádorként meghatározó, bár ő is lejjebb srófolhatná itt-ott a hangerőt, hogy ahol kell, nagyobbat üssön az indulat, Kelemen Csaba Zápolyaként, Várhelyi Dénes Bakics vajdaként vagy Sata Árpád Csikaszként erőteljes, de mértéktartó alakítást nyújtanak. Radvánszki Szabolcs és Ozsgyáni Mihály szinte eltúlzott karikírozása jól emeli ki a magyarokat magára hagyó Habsburgok árulását, és őszinte karaktert teremtett Nagy András és Fehér András. Szik Juliska alakítása nem méltó a nagyszerű gárdához, a terhességét a gyermektelen Mária orra alá dörgölő Anna az operettkomikák világából veszi eszköztárát. De ez apró makula a kiváló előadáson, ami mélyen elgondolkodtathatja a ma magyarjait is a történelmi felelősségről és az egyéni akarnokság nemzetpusztító következményeiről. Elég egy rossz lépés és – ahogy a darabban elhangzik – nem lesz holnapután.