Erősen indította a 2013-as évet a Gárdonyi Géza Színház: az esztendő első bemutatójának mindjárt egy világsikert, A muzsika hangját tűzte műsorára a teátrum. A vállalás több mint komoly, az ember óhatatlanul is az 1965-ös, öt Oscar-díjjal jutalmazott mozira gondol a címet látván. Ilyen elvárásoknak megfelelni minden bizonnyal nagy feladat, a Halasi Imre rendezte előadás azonban sportnyelven szólva is megugorja a szintet. Sőt!
A nővérek énekével indul a darab, tőlük tudjuk meg, hogy a főszereplő Maria (Kascsák Dóra) többet foglalkozik az énekléssel, mint egyéb kötelességeivel. Aki fenntartásokkal ül be a nézőtérre, már itt felsóhajt: nem csak az alapanyag jó, hanem az előadás is sikert ígér. A fiatal novícia aztán – egy újabb remek dal után – a zárdafőnök (Saárossy Kinga) tanácsára nevelőnőnek szegődik a von Trapp família gyermekei mellé. A kapitány-családfő (Vókó János) kemény ember, legfontosabb számára a rend és a fegyelem, házában mindenkinek, még hét gyerekének is külön sípjele van. Aztán megjelenik Maria, s zenét, szeretetet hoz a rideg falak közé. A háború előtti Ausztria viszont nem rózsaszínű, mi több, a kapitánynak menyasszonya van Frau Schraeder (Dimanopulu Afrodité) személyében. Az együtt töltött napok alatt Mariának egyre pirosabb lesz az arca, ha a családfőre néz, aki – miután a zene újra megnyitja a szívét – viszonozza az érzelmeket. A boldogságra azonban sötét árnyékot vet a Harmadik Birodalom terjeszkedése...
Vókó János nem csak a dalokban remekel, de kiválóan poentíroz is, Rácz János Max Detweilere simulékony politikai szereplő, akinek a döntő eseményekkor helyén van a szíve. Szép pillanatai vannak Dér Gabriella házvezetőnőjének, s akkor még nem ejtettünk szót a legfontosabbról, a gyerekseregről. Halasi Imre kiválóan vezeti a fiatalokat, akik zongora-szolmizálása már alig félóra után nyílt színi tapsot követel. A legidősebb, a tizenhat (majdnem tizenhét) éves Liesl (Bánfi Kata) megéli az első szerelmet és az első csalódást, miközben tudjuk: igazából még ő sem felnőtt. A lurkók lazák, nem feszengnek a színpadon, # Csák Ádám alakította Friedrich pedig olyan hangmagasságig jut, ami után tátva marad az ember szája.
Az előadás végig pörög, nem a film kopírozása, s egy lényeges jelenet sem hiányzik belőle. Ebben persze elévülhetetlen érdemei vannak a műszaknak: a kellékesek, díszletesek suhanva varázsolnak új helyszíneket, s a forgószínpad adta lehetőségeket is frappáns megoldásokkal használja ki a produkció. No és az élőzene! Olyan az egész, amilyennek egy musicalnek lennie kell. Kiderül, hogy bizony a publikumnak háttal is lehet játszani, s hogy vannak emberek, akik saját meggyőződésük szerint élnek, még ha az nem is a könnyebb út.
A vetített hegyek kicsit kitűnnek a színpadképből, de ez csak kukacoskodás. Ahogy a korkülönbség firtatása is. Az élet ugyanis produkál különös dolgokat. Megesik, hogy egy fiatal hölgy egy nála jóval idősebb férfiban találja meg az igazit, annál abszurdabb, ha egy ország azt gondolja, megszállhat egy másikat. Pedig ilyen is volt már a történelemben. Ahogyan előfordult az is, hogy egy jó alapanyagból remek előadás született. Mint most.

A Hírlap tapsa ez alkalommal Kascsák Dóráé
Mit sem érne a kollégák teljesítménye, ha a legfontosabb szereplő elkallódna közöttük. Kascsák Dóra azonban az előadás motorjának bizonyul. Nevelőnőként, kétségek között gyötrődő apácaként és szerelmesként is bizonyít. Remekül terelgeti a Trapp család gyermekeit, és elhisszük, ha megijed az érzelmeitől. A dalai pedig szólóban és duettben is csodásan szólnak, ami ugye nem hátrány egy musical esetében. A leglényegesebb szempont persze az, hogy az előadás során láthatóan minden szereplő jól érzi magát a színpadon, s élvezi azt, amit csinál. Kascsák Dóra pedig szinte repül, kimagaslik mindannyiuk közül.