Az egyszerű falusi lány hangokat hall, amelyek célt, küldetést adnak neki. Nem létezik más számára, csak e sugallat, s hogy e rá szabott sorsot beteljesítse. Képes hát megküzdeni ezért mindenkivel, kardot ragad hitéért.
Ha mindez ma történne, bulvárhír lenne, színes riport a pszichiátriáról. Ám a középkorban e lányt Johannának hívták, úgy ismerjük: Jeanne D’Arc, az oreláns-i szűz. G. B. Shaw szatirikus tragédiája, a Gárdonyi Géza Színház legutóbbi bemutatója az ő történetét meséli el, pontosabban rajta keresztül a manipulációt, a gátlástalan politikát, amely korántsem a XV. század sajátossága.
A Blaskó Balázs rendezte előadás kezdete inkább vígjátéki: Baudricourt várkapitány (Várhelyi Dénes) az intézőjét (Tóth Levente) korholja, mert nem tojnak a tyúkok. Megtudjuk, addig nem is fognak, amíg az udvarban ott a szűz (Marjai Virág), akinek szavára még a katonák is elfelejtenek gazfickónak lenni. „an ebben a lányban valami” – hangzik el, s Johanna megmutatja: hite ledönt minden gátat. Nem tudni, bolond-e, vagy valóban csodatevő, de egy csel ellenére is felismeri a hatalom nélküli, kiszolgáltatott trónörököst (Portik-Györffy András), s rábírja a harcra a félénk ifjút. A lány eltökéltsége (vagy varázsereje?) aztán diadalra vezeti a franciákat.
A történelem ekkor azonban már nem dicső eposzokat zeng, hanem cselszövéseket és háttéralkukat. Warvick (Kelemen Csaba) angol főnemes, John de Stogumber káplán (Balogh András) és Cauchon francia püspök (Venczel Valentin) tárgyalása – amely a darab talán legjobb pillanata – megmutatja a néző számára: a háborúk nem a csatamezőn dőlnek el. Lehet addig csűrni-csavarni a tetteket s kijelentéseket, míg az igaz hit eretnekségnek bizonyul, csak „kicsit meg kell kaparni az angol embert, s máris ott a protestáns”.
Johanna az inkvizíció előtt már hajlandó lenne megtagadni elveit, de miután kiderül, csak a halált kerülné el ezzel, inkább a máglyát választja. Az ártatlan szüzet megégetik, s az ítélőszék tagjai megtudják: ők maguk az eretnekek, akik Isten nevében cselekedtek, önös érdekből.
A Kossuth-díjas Székely László kreatívan variálható díszletei utalnak a korra, ugyanakkor az időtlen igazságra is. Az előadás az embert helyezi előtérbe, nem látjuk a harcot, a koronázást vagy a máglyát, helyette az azokhoz vezető utat és a következményeket. Ottlik Géza kitűnő fordításában súlyos mondatok hangzanak el, bár igaz, sokszor elveszik a játék e súly alatt, statikussá válnak jelenetek. A nézőtől nagyfokú koncentrációt vár el a szöveg, és megesik, hogy egy-egy jelenet végére a publikum figyelme lankadni kezd. Marjai Virág Johannája a feltétel nélküli hitből építkezik, olykor mégis dühösebb, erőteljesebb a kelletténél. A darab során szép ívet jár végig, az eltökélt harcostól a láncra vert rabig. Shaw sokat vitatott utójátékban egy XX. századi úr közli: Johannát rehabilitálták, szentté avatják. A darab szereplői a szűz köré gyűlnek, ám hogy feltámadjon, ellenzik. Ki-ki más és más indoklással magyarázza meg, miért kellene újra elégetni, s hogy miért nem készült még fel a világ, hogy befogadja szentjeit. Noha tudják, igazuk nincs. De ez nem személyes, csak politika.

A Hírlap tapsa Venczel Valentiné
Izgalmas karakter a Venczel Valentin megformálta Cauchon püspöké, aki képes saját érdekei alá vonni vallási doktrínákat, egyházi ideológiákat, kínosan ügyelve arra, hogy a keze tiszta maradjon. Persze, csak egy ideig. E figurán keresztül gyalázatos paktumokra, titkon köttetett szerződésekre ismerünk, amelyek a középkorban éppen úgy léteztek, mint napjainkban. Cauchon megleli a módját, hogy a nép által éljenzett Johannát az inkvizíció elé vigyék. Venczel Valentin remekül találja meg a hangsúlyokat, feszültséget teremt, s érzi, mikor kell váltani a gondolatok között. Ezúttal övé a Hírlap tapsa.