Pénz nincs, csak számlák. A jólét illúziója múlandó – egyebek között ezt is üzeni a Gárdonyi Géza Színház új bemutatója, Csiky Gergely Buborékok című szatirikus komédiája, amelyet Csiszár Imre rendezésében láthat a publikum.
Szalad a ház, tartja a mondás, s talán ezzel lehet leginkább jellemezni a nyitóképet. Mindenkinek sürgős dolga van, készül a cseléd, s az ifjú, csak a családfő ül komoran középen, borogatással a homlokán. Solmay Ignác (Venczel Valentin) azonban úgy ül, hogy tudjuk: nem egy macskajaj a probléma, annál sokkal nagyobb a baj. Neje, Szidónia (Saárossy Kinga) arcán nyoma sincs a gondnak, ő már az estélyre készül. Bál lesz ugyanis, ahol megmutathatja, jól élnek. Látszólag.
Erről, a látszatról szól a darab, hogy mindenki pózol, igyekszik valami jót – legyen az akár hamis – mutatni magáról. Miközben Solmay minden erejét összeszedve próbálja egyben tartani a kártyavárat, megismerjük családját: az életművész Róbertet (Káli Gergely), Bélát (Lisztóczki Péter), a mulya képviselőt, Szerafin nevű lányát (Marjai Virág), aki ugyan már férjhez ment, de költekezésben még mindig igyekszik utolérni anyját. Aztán jönnek a távoli rokonok, az úri modorban kevéssé jártas Demeter (Sata Árpád) és fia, Tamás (Endrédy Gábor). Utóbbiak bár egyszerű vidékiek, távol a „civilizált” nagyvárostól, emberségből mégis rendre jobban vizsgáznak vendéglátóiknál.
Mert minden kis jelenet egy-egy játszma, legyen szó vízrendezési szerződésről, lánykérésről vagy egy estélyről. Solmay rendületlenül próbálja egyben tartani életüket, miközben felesége felelőtlenül menedzseli a famíliát. A házaspár jellembeli ellentéte viszi előre a cselekményt, amit a nő összezavar, azt a férj igyekszik menteni, noha Szidónia pont fordítva gondolja mindezt. Gátlástalan nő ő, aki mindenáron eléri célját. Valójában nem rosszindulatú (bár sokszor annak tűnik), egyszerűen csak mentes a racionalitástól.
Horesnyi Balázs a Nemzeti Színháznak tervezett díszletében és Szakács Györgyi jelmezeiben a XIX. századi világ bontakozik ki előttünk, noha a szereplők utalnak arra, mindez ma is történhetne. Érdekes, hogy ha ezek az utalások erősebbek lennének, vagy talán maga a keret lenne 2013-as, még inkább éreznénk a hatást. Azt, amit így a figurák hoznak el számunkra. Sata Árpád egyenes, jó kedélyű karakterét örömmel látjuk.
Endrédy Gábor olyan színeit mutatja meg, amelyeket korábban nem ismertünk, s elégedetten csettintünk, hogy visszaköltözött hozzánk a képernyőről. Balogh András Chupor Aladárként végre nem papot vagy kocsmárost játszik, hanem egy nézői rekeszizmokat próbára tevő „pozőrt”, megmutatva: szélsőséges karaktert is lehet ripacskodás nélkül hozni. A harmadik felvonásban ő szállítja a szatirikus komédia meghatározás komédia felét. De emlékezetes Nagy András tanácsosa, az emberé, aki kimondottan ügyel a becsületre, még ha ezért háborút kell is vívnia (akár az otthonában).
A csőd végül elkerülhetetlen, a buborékok sorra kipukkadnak. Persze, csak a világ változik, az emberek nem. Szidónia Pankotán is nőegyletet alapít majd. A mű 1884-ben jelent meg, s azt kell mondjuk, valóban megtette. Mi meg fizetünk, amíg tudunk.
A Hírlap tapsa Venczel Valentiné
Szánni kéne Solmayt, vagy megvetni, hiszen tehetetlenül nézi, amint a megsemmisülésbe rohan a család. Bár próbálja menteni a menthetőt, kivár a végsőkig, hogy azt ordítsa: „nincs pénz”. Venczel Valentin alakítása azért nagyszerű, mert a figura több rétegét mutatja be. Gyakorlatilag az első perctől, már a szeméből látjuk az elkerülhetetlen bukást. Passzív főszereplő ő, sodródik, egy pénz uralta világ „termékeként”. Bár nem irányít, megszólalásainak mégis súlya van, legyen az drámai kijelentés, vagy keserű humorba áztatott megjegyzés. A szálakat nem ő mozgatja, mégis remekül irányítja az előadást.